"Az éj közepén távoli hegedűszóra ébredek, bús elmém játszik velem, nincs itt hegedű, nincs itt semmi. Kimegyek a teraszra, rágyújtok, és a füstöt kifújva bánatos arcomba süt a telihold. Könny szökik a szemembe, felkiált a lelkem: de hát ugyanezen holdsugár süti drága hazám áldott földjét, ugyanezen holdsugár világítja be kincses Erdélyem templomait, ezen holdsugár folyik le a házsongárdi temető elhagyatott fejfáiról a megszentelt anyaföldre. Drága holdsugár, repítsd haza szomorú fiadat édes szülőföldjére, hadd lássa még egyszer, talán utolszor ezeréves honát a bús magyarnak. Ahol minden oly ismerős, minden oly kedves, minden oly magasztos. Ahol drága Anyám, az Ídes a foszlós kenyeret szelve az első vágás előtt szent keresztet rajzolt a veknire, s mint féltett kegytárgyat nyújtotta át dolgos Apám kezébe a mosolygó szeletet, édes hazám szent földjének aranysárga kincsét. Én pedig mint ártatlan kisded, a kemence padkán ülve mosolygott, ahogy apám kackiás bajszán billent a morzsa. De nem haragudott az öreg, kérges kezével hajamba túrva szólt igazad újfent: Fiam, édes szülőhazád kenyerének minden morzsája olyan kincs, mely morzsaszem súlyos sziklaként nyomja majd szorongató melledet, ha balsorsod idegenbe vet. A cigaretta körmömre ég, a Holdat felhő takarja el, bánatosan bújok vissza átizzadt nyoszolyámba. Nem szól hegedű se, nincs itt hegedű, nincs itt a messzi idegenben semmi. Csak édes hazám emléke ül bánatos szívemen, s bár csak itt élhetek, mint hontalan árva meghalnom kéne inkább."
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.