Február 23-án 190 éve hunyt el FAZEKAS MIHÁLY költő és botanikus

Tulajdonképpen a botanikus és költő sorrend inkább helyénvaló lenne, hiszen ő magát is főképp a természetrajz tudósának tartotta, igen büszke volt például a Diószegi Sámuellel közösen összeállított Füvészkönyvére. Fiatalon sem a deákos műveltség megszerzésén fáradozott, igazából tanulni sem szeretett, így még pelyhedző állal felcsapott katonának. Közlegényként kezdte, de oly vitézül verekedett, hogy főhadnagyi rangig vitte, igaz egy csatában egyik ujját áldozta a hadi dicsőség oltárán.

Élete fő művét is csonka kezével írta meg, de ez persze mit sem ront rajta, a Lúdas Matyi legjobb elbeszélő költeményeink egyike. S bár Fazekas maga is tisztában volt vele, hogy írása remekmű, az irodalmat továbbra is úri passziónak tartotta, s nem is nagyon vágyott rá, hogy valódi költő legyen.

Szívesen kapcsolta viszont össze a nyelvészetet és a botanikát, Diószegivel és Földi Jánossal ők találták ki a magyar szakszavak többségét, így nekik köszönhető például a hímpor, a bibe és porzó kifejezésünk, valamint olyan csodaszép "nyelvi költemények", mint a gólyahír és a nőszirom.

Fazekas egész életében verselgetett, katonaként hadi költeményeket faragott, majd szerelmes lett, s természetesen megénekelte izzó szenvedélyét és szerelmi bánatát is. A szerelemmel különben nem volt szerencséje, mindkét kedvesétől elszakította a katonasors, mindig rosszkor vezényelték máshová. Egy rejtélyes, Ámeli nevű lány iránti szerelme pedig oly fájdalmas véget ért, hogy sosem heverte ki, s életét agglegényként élte le.

Szíve bánatára a természetben és a szeretett városának tett szolgálatokban keresett és talált vigaszt; élete delén túl ő volt Debrecen főpénztárosa és a híres kollégium gazdasági vezetője. S hogy mily gondos őre volt a rábízott javaknak, jól mutatja, hogy régi katonai sikereit megismételve, vakmerő bátorsággal mentette ki egy tűzvészből a kasszát.